BÁNYAI JÁNOS - KÓS KÁROLY TESTVÉRISKOLÁK
  KAPCSOLAT ·   REGISZTRÁCIÓ ·   BELÉPÉS

Wass Albert

Kedves meghívást kaptunk a napokban a Teleki Tehetséggondozó Kollégiumtól szoboravató ünnepségre. Wass Albert írónknak a Megyeháza udvarán néhány éve állítottak már egy emlékkövet, amelyhez rendszerint elzarándokolunk székelyudvarhelyi vendégeinkkel, kegyeletünket leróni az író emléke előtt. Mellszobra azonban ez az első a „Vándor székelynek” városunkban. Az ünnepségen felidézték az erdélyi magyar író és költő életét, műveit, elhangzott egyik legismertebb, Üzenet haza című verse is. A kollégium minden évben rendez Wass Albert versmondó versenyt és ez adta az ötletet a szobor felállításához. Boncsér Árpád szobrászművész alkotásában gróf Wass Albert fiatalkori énjét formázta meg. Tekintete előremutató, szigorú és megalkuvást nem tűrő, mint az életútja is bizonyította. Elhangzott igaztalan meghurcoltatása, a koncepciós perben történő alaptalan elítélése. Erdélyi írónk élettörténete kísértetiesen hasonlít a felvidéki magyar mártír, gróf Esterházy János igaztalan perbe fogásához. Mindketten azonban más-más módon, Esterházy börtönben, Wass emigrációban mutatott példát emberségből, nemzetszeretetből, kitartásból és adott biztatást az elnyomott magyarságnak. Wass Albert művein keresztül bepillanthatunk a székely emberek mindennapjaiba, a furfangos székely gondolkodás fortélyaiba. Mindketten igaz fáklyaként világítottak, reményt és utat mutatva embertársaiknak. Ebben az emberpróbáló feladatban iskolánk névadója Kós Károly is kivette a maga részét. Talán csak véletlen, de a székelyudvarhelyi szoborparkban ezeregyszáz éves államiságunk nagyjai sorában ott állnak egymás felé tekintve, ma is példát mutatva a magyarságnak.

 

Idézet Wass Alber „Vérben és Viharban” című művéből:

Telt az idő, eljött az érettségi ideje, s első próbálkozásomkor bizony elbuktatott a román vizsgabiztos, akit a magyar iskolák fölé állított a románok kormánya, mert arra a kérdésre, hogy: „kik az idegenek az országban ?”, mindent felsoroltam, még az arabokat is, csak a magyarokat nem. Amikor a vizsgabiztos rám mordult:”hát a magyarok?”, azt feleltem, hogy még az én dédapám dédapjának a dédapja is ott született, Erdélyben, s bizony még az ő dédapja dédapjának a dédapja is. Így aztán elbuktatott földrajzból és történelemből. Negyvenötünk közül mindössze négy ment át. Egy év múlva, 1926-ban két hízott disznó segítségével mégiscsak leérettségiztem – a hízókat szekéren szállította be apám Kolozsvárra a vizsgabiztos házához -, s mikor végre kezembe volt a román „baccalaureatus” pecsétes írása, s indulhattam haza, illendőségből fölkerestem még a Monostori út egyik szép régi házában lakozó nagynénémet, Bornemissza Elemérnét, hogy elmondjam neki győzelmemet a románok fölött. Mikor beléptem az ebédlőn keresztül a nappaliba, ott találtam nála Kuncz Aladárt, Reményik Sándort és Kós Károlyt. A két előbbit ismertem már, hiszen ők faragtak írót belőlem, de Kós Károlyra nem emlékeztem vissza. Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy, csontos mutatóujját.

-Hát te vagy az, he? Akit az a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? Olvastam verseidet az Ellenzékben is, meg a Pásztortűzben is. Nem rosszak!

Aztán nagy hangon, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a „Holló” hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához. Mikor aztán a történet végén Kuncz Aladár a maga szelíd józanságával érdekes népi babonának nevezte a csodatévő emberekről szóló regéket, Kós Károly bátyánk nekimérgelődve szökött talpra, s föl-alá járva a perzsaszőnyegeken, mindkét kezével hadonászva kioktatta az emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat (Kuncz Aladárt és a szerény, szótalan Reményik Sándort), kiknek lelke hozzánőtt már az aszfalthoz, és emiatt nem voltak képesek fölfogni többé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkos erőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönt a ködös gerinceken.

Úgy nekimelegedtek a vitának, hogy rólam meg is feledkeztek, és észre sem vették, amikor nagynénémtől elbúcsúzva kiosontam az ajtón, hogy még idejében elkapjam a Szamosújvárnak induló vonatot, ahol kocsi várt reám, hogy hazavigyen.

 

Amennyiben tetszett a részlet, olvassátok el a fenti könyvet és mellette további Wass Albert műveket. Nem fogjátok megbánni!

 

2014.12.15.                                                                                                              KI

 

 

Top